Empíriokriticizmus

Impotens férfit keresett, annyi csalódás érte már. Akivel beszélgetni lehet, aki lelkét a tenyerén hordozza, akivel közös asztrálsíkjuk van, akivel együtt szedhetnek kamillát boldogságuk mezején.
Nem volt egyszerű probléma, csak hosszas keresés után talált ilyet. Valami oknál fogva, ezt így előre nem szívesen vállalják el a férfiak, talán úgy gondolják némi ismeretség után több megértésre számíthatnak.
Ki tudja.
Mindenesetre neki akadt egy ilyen partnere. Úgy tűnt ő lesz a tökéletes társ. Holdvilágos éjszakán rózsamintás pléden értekeztek az empíriokriticizmus hatásáról külön tekintettel a huszonegyedik századra, egymás kezéből tépték ki a nagyítót, hogy megvizsgálhassák a levéltetvek társadalmi életét, kishibás kőporcelán angyalokat gyűjtöttek délutánonként az Ecserin, tökéletesnek látszott a harmónia.
Ámde, a férfi egyszer azt állította Picasso rózsaszín nőjéről, hogy az a mester rózsaszín korszakában keletkezett, és nem a kékben, ahogy azt a nő mondta. A nő ekkor elbőgte magát, elvörösödve csapkodta a térdét, és tehetetlen dühében azt ordította oda a férfinak:
– Te hülye impotens!
A férfinek remegni kezdtek az orrcimpái, és furcsán vette a levegőt. Mint kiderült, őt ez izgatta fel.
– Nem nagyon veszélyes aberáció ez – magyarázta- csak kissé macerás.
– Sose bánd!- válaszolta a nő és vágyakozva nézett a férfira. Őszintén szólva már másra vágyott. Unta ezt a kőporcelános baromságot nagyon.

Varga Zoltán